Pócza Zoltán – ADV Rider

Vannak köztünk szép számban olyan motoros utazók, akik igen nagy múlttal jeleskednek e mesterségben, mégis keveset tudunk róluk, mert nem feltétlen hozzák ezt a nagy nyilvánosság elé. Eme interview sorozatom egyik nem titkolt célja az is, hogy olyan motoros túrázókat hozzunk előtérbe, akiket nem találunk meg bárhol, mégis élettapasztalataikkal sok hasznos gondolattal láthatják el közösségünket. Zoli egy ilyen motoros közülünk, reggelig hallgathatnánk történeteit, ám igyekeztünk ezt amennyire lehet köretez közé szorítani.

Adventure Bike Rider Interview:

Milyen szerepet játszik a motorozás az életedben és a mindennapi rutinodban?

Ez változó. Sokáig – főleg még Cruiseres időkben – abszolút a csordában motorozás volt a fókusz, a kihívás kevésbé. V2, bőrszerkó, Rock n’ Roll. 😀 Később ez átalakult az egyéni túrákra – jellemzően a szokásos európai útvonalakon – és motorral jártam vidékről dolgozni télen-nyáron, úgyhogy szinte az év minden napján motoroztam. A motorok is eszerint változtak. DragStar, Goldwing, K1600GTL…Sok mindent kipróbáltam, de már jó ideje a kaland-túra vonalon mozgok, és azt hiszem ebben találtam meg önmagam. Viszont amióta elköltöztünk távolabb a munkahelyemről, a 140km motorozás “havasesőben-mínusztízben” már nem vonz annyira, ezért a motort most már nem használom munkába járásra, csak motorozásra és világjárásra.

Mi volt az a pillanat vagy élmény, ami elindította a kalandmotorozás iránti szenvedélyed?

Maga a kaland motorozás, mint olyan, azt hiszem a Long Way Round-dal kezdődött, mint megannyi elmeroggyant motoros kalandor társunknak. Ez mutatta meg, hogy van élet a Stelvion meg a Grossglockneren túl is, hogy úgymondjam. Ezután kezdett nagyon kinyilni a világ, és ezután realizáltam először, hogy a kaland valóban ott kezdődik, ahol az aszfalt véget ér – és ez nem csak egy lerágott szlogen. Ha ránéz az ember a térképre nem nehéz belátni, hogy a szárazföld 99,999%-a nincs leaszfaltozva, úgyhogy statisztikailag is sokkal jobb eséllyel találsz kalandot, ha képes vagy elhagyni az aszfaltot, új helyeket felfedezni, önellátni bármilyen körülmények között és igazán szabadnak, függetlennek lenni.

Az aszfalt és a hotelek nagyon nagy kötöttség, de ezt csak akkor érted meg, ha egyszer igazán belekóstolsz abba, ami ezen túl van, ha elég kíváncsi vagy ahhoz, hogy páros lábbal ugorj ki a komfortzónádból. Erre nem mindenki képes, nem is mindenkinek van igénye rá és nem is gondolom, hogy ez az egyetlen és kizárólagos üdvözítő út. Nem való mindenkinek, mert sok áldozattal és kompromisszummal kell fizetni ezért a szabadságért. Ha valaki aszfaltozik, hotelezik, jó társaságban és közben pihen is, azzal sincs semmi baj. Mindenkinek a saját útját kell megtalálnia. Ha jól érzi magát abban amit csinál, akkor jó amit csinál.

Milyen típusú túrákat favorizálsz?

Mivel nagyon kevés időm van, nagyon vigyázok arra, hogy ezt jól töltsem el. Ezért vagy egyedül, vagy olyan emberekkel túrázok szívesen, akiket már jól ismerek, van egymással tapasztalatunk. Nem kockáztatok idegenekkel és csoportokkal. Minél több az ember, annál nagyobb a kötöttség, ami a szabadság rovására megy. Számomra 2-3 motor, talán 4 a max amiben ez még megvalósítható, ha mindenki szinkronban van és elég elfogadó, kompromisszumkész. Mert egy kalandtúra pont attól kalandtúra, hogy semmi sem úgy történik, ahogy eltervezed – ha egyáltalán van terved. Nekem egyre kevesebb van, de még így is sokszor túl gondolom, azt hiszem…

Solo vagy társas utazás?

A legtisztább igazság szerint a solo. Legutóbb Kirgizisztánban voltam, egyedül. Eddig ez volt a legnagyobb kihívás. Idegen ország, kultúra, nem beszélem a nyelvet és a túrám jó kétharmada olyan területeken vezetett, ahol tényleg nincs semmi és senki. Se térerő, se internet, se települések. Mégis, soha az életben nem éreztem ekkora szabadságot, soha nem éreztem még ennyire, hogy élek. Pedig józan, hétköznapi ésszel talán aggódnom kellett volna inkább. De nem így lett, úgyhogy nagyon örülök neki, hogy bevállaltam.

Persze az is igaz, hogy ha egyedül vagy, sokszor nem tudod megosztani az épp aktuális élményeket valakivel, és ez sem mindig jó. Talán 2-3 motor, hasonló beállítottságú, képességű és érdeklődési körű motoros a legideálisabb számomra. 

De attól, hogy egyedül indulsz el, még nem biztos, hogy mindig egyedül leszel. Még a leg isten háta mögöttibb helyen is összefutsz időről-időre hasonló figurákkal akikkel együtt mentek néhány napot. 

Mi volt az eddigi legemlékezetesebb motoros túrád, és miért?

Sokáig a Grúz túrám volt a legemlékezetesebb, de most már ez, a Kirgiz túra a kedvencem. Egyrészről az előbb részletezett okokból, másrészről mert olyan élményekben volt részem, amik csoportosan, vagy akár csak kisebb csoportban is, nem valószínű, hogy megtörténtek volna – vagy legalább is nem mind, és nem így.

Az egyik legnagyobb élményem a túrán az volt, amikor összefutottam egy Török sráccal aki egy WR250-en túrázott és miután kiderült, hogy ugyanazt a hágót néztük ki, de egyedül egyikünk sem merte bevállalni, mert elég vegyes információink voltak róla, hogy át lehet-e jutni, megegyeztünk, hogy együtt megpróbáljuk. Sajnos olyan kőomlások és folyóátkelések voltak (hidegben, közel 4000 méteren), hogy inkább nem kockáztattunk. Viszont a legközelebbi aszfalt út és település (értsd: kb 10 épület) cca 150km-re volt és délután 3 körül jártunk, terepen. Az világos volt azonnal, hogy ma a hegyekben éjszakázunk. Önmagában ez nem akkora probléma, mert mindketten fel voltunk szerelkezve vadkempingezésre, volt ételünk én meg tudtam ivóvizet készíteni korlátlan mennyiségben, de az időjárás sem volt túl bíztató.

Meggyőztem, hogy induljunk el, és nézzük a hegyek között az állatokat, jurtákat. Az első pár próbálkozásnál nem jártunk sikerrel, de épp mielőtt végleg lement a nap a hegyek mögött, megláttam egy három jurtából álló csoportot, ami nagyon hívogatott, meleget ígérő füst szállt fel az egyikből. Odamentünk, próbáltuk jelezni, hogy szeretnénk itt aludni, de elég zavartak voltak (másnap kiderült, hogy azért, mert még soha, senki nem járt náluk a családon kívül). Megegyeztünk nagyjából kézzel-lábbal – itt még oroszul sem beszélt mindenki – és az egyik jurtát megkaptuk. Bepakoltunk, majd áthívtak minket enni. Szokásos terülj-terülj asztalkám, mindenki a tradicionálisan neki szóló oldalon és helyen, a vendégek pedig a legjobb helyen. Jól laktunk, megismerkedtünk az egész családdal akiknek nagyon izgalmas volt, hogy külföldi vendégeik vannak.

Két órával ezután megint behívtak minket, hogy menjünk vacsorázni, amit nem értettünk, mert már megetettek minket. De mondták, hogy az azért volt, mert hogy vendég érkezett, és ez nekik ünnep (itt a vendég Isten ajándéka, és így is kezelik!). Ez meg most a vacsora. 😂 Úgyhogy aznap tényleg nem éheztünk! Másnap a gyerekek megmutatták a tábort, az állatokat és sok időt töltöttünk a családdal – immár mint barátok. Este a kristálytiszta égbolton tisztán ragyogó tejút és a mobiltelefonok fényében együtt táncoltunk rettenetes, orosz Modern Talkingra hajazó zenére, és ez az egész egy életre szóló élmény volt távol a turistáktól, településektől, 3000m felett, kint az igazi vadonban, a nyers, érintetlen természetben.

Hogyan készülsz fel egy hosszabb motoros útra, van valamilyen különleges rituáléd vagy szokásod ilyenkor?

Általában kiolvasom az internetet és megnézem az összes releváns YouTube videót! 😂 El szoktam végezni a kötelező házit, ha nem az ismert területekre utazok. Érdekel a hely történelme, szokásai, néprajza, geográfiája. Pár alap dolgot megtanulok az adott nyelven, mert ez nagyon sokat számít.

Ami talán kicsit szokatlanabb lehet, hogy általában egy másik szenvedélyemnek is élve, VR-ban Flight Simulatorban lerepülöm a tervezett útvonalat, hogy összeálljon térben a terület, a magasságok, távolságok, irányok, a környezet jellege, geográfiája stb. Ez nagyban segíti az általános orientációt és a hatékony térképhasználatot is. Szeretem a papír térképeket, mert jobban át lehet látni mint a navin, sosem merül le, és a helyiek is tudják használni. Már ha tudják mi az, mert több jurtában is az volt a programom a gyerekekkel, hogy tanítottam nekik a saját országuk felépítését, jellegzetességeit, régióit. A legtöbb nomád-félnomád család akiknél jártam kevesebb helyen járt a saját országában egész élete alatt, mint én egy hét alatt. Ezt azért érdemes kontextusba helyezni.

Milyen típusú motorral utazol, és miért?

Jelenleg egy 2022-es Honda Africa Twin CRF1100 Adventure Sports ES DCT ami megmaradt. Sokáig megvolt a jó kis levegő-olajos BMW R1200GSA is, attól nagyon nem akartam megszabadulni, mert robusztus, jól összerakott, világvégérejáros gép, sok helyre eljutottunk, de nem volt szükségem két azonos kategóriájú motorra és az volt a deal magammal, hogy ha az AT hozza azt a megbízhatóságot amit a GS is hozott a korábbi kaukázus túrámnál, akkor azt tartom meg, mert könnyebb(nek érződik), terepre alkalmasabb és lehet hurrogni, de a DCT nagyon-nagyon jól vizsgázott a Kirgiz kalandtúrán, terepen is. Ettől függetlenül, ha most kéne vennem, talán megint egy régebbi GS lenne, de nem Adventure, vagy egy T700 amihez fűzetnék tömlő nélküli kerekeket.

Kedvenc volt motorod?

Még mindig a GS. 😀 Egyszerűen elpusztíthatatlan! Soha nem kellett agyalnom azon, hogy el merjek-e vele bárhová is indulni. De terepre túl nagy és nehéz volt a GSA.

Amikor ment, imádtam a KTM 890 Adventure R-t is, de általában nem ment. 1 éves létére is rettenetesen göthös volt, kétszer otthagyott az út szélén úgy, hogy trélerezni kellett, nekem ez meg nem fér bele. Kb 5000km volt az órában amikor eladtam. Pedig papíron szerintem a jelenleg elérhető legjobb kalandmotor lehetne, és eskü, nagyon próbáltam szeretni! Ha valakinek ok az állandó szerelgetés, ez egy nagyon jó opció.

Szintén volt egy egyedileg épített, dakarosított Husqvarna 701 Enduro-m, azt szintén szerettem, bár az is otthagyott az út szélén az első túrán 1700km-rel az órájában…eddig ez, így átépítve állt a legközelebb talán a tökéletes kaland motorhoz…

De igazság szerint a Goldwinget is szerettem arra, amire használtam. Annak a kényelemnek meg hat hengernek azért van egyfajta varázsa, csak már másról szólnak az útjaim.

Álom-motor?

Egy olyan motor, ami megtankolva max 170kg, 6-700cm3 kéthengeres boxer, 90-100LE, kardános, 21-18” belső nélküli, fűzött kerekek, kényelmes napi 7-800km-en is, 3,5-öt fogyaszt, elmegy 86-ossal is, és legalább 5-600km a hatótávja. Lehetőleg Honda, Yamaha vagy BMW. Kérlek szólj, ha tudsz ilyet! 😀 Viccet félretéve, ha a 890 Adventure R olyan megbízható lenne mint az Africa Twin vagy a GS, akkor azzal már simán kibékülnék.

Milyen felszereléseket tartasz fontosnak magaddal vinni, amire mások lehet hogy nem gondolnak?

Szerintem semmi extrát nem hordok magamnál. Ami a motor alapszintű szereléséhez kell, az fixen a motoron van (alap szerszámok, defektjavító, mini-kompresszor, kötöző, rögzítő cuccok, WC papír 😀). A többi sztenderd tábori cucc. Talán a víztisztító ami új a készletben – ennek igencsak jó hasznát vettem Kirgizisztánban, mert volt, hogy 4-5 napig nem volt ivóvíz beszerzési lehetőségem, annyit meg motoron elég macerás hordozgatni. Ez a kis Sawyer Mini viszont elfér a zsebedben gyakorlatilag és mérete ellenére elég nagy szabadságot ad az, hogy nem az ivóvízhez kell igazítanod az útvonalad.

Van valamilyen kedvenc úticélod vagy ország, ahová mindenképp vissza szeretnél térni?

Közép-Ázsiába mindenképpen vissza szeretnék menni. Tadzsikisztán, Üzbegisztán mindenképp. A Kaukázusba is szívesen visszatérnék, főleg az északi területekre, amik sokkal kevesebb turistát látnak, mint Grúzia. 

Mik jelentenek a legnagyobb kihívást túráid során?

Megteremteni a túra lehetőségét család és munkahely tekintetében. A családom sokat dolgozik azon, hogy ne csak elfogadják, hanem támogassák is ilyen irányú vágyaimat, terveimet, mert amikor családdá váltunk ez még nem volt téma. Nyilván mindig annak a nehezebb, aki marad a mindennapokkal, nem annak aki kalandozni megy. Úgyhogy ezt én nagyra értékelem és nem veszem magától értetődőnek, mint azok a kalandorok, akik már megismerkedésükkor is kalandorok voltak, és a gyerkőc is ebbe nőtt bele. Az egy másik élethelyzet.

Milyen tippeket adnál azoknak, akik szintén terveznek hasonlókat, de még nem lépték meg?

Nem kell egyből Afganisztánba vagy Dél-Szudánba menni kalandozni. 🙂 Lehet kis lépésekben is tágítani a komfortzónát. Mindenkinek saját magának kell éreznie, hogy mire áll készen. Ha ez a pont megvan, akkor ettől a ponttól kell még egy lépéssel távolabb menni, mert ott kezdődik az ismeretlen terület,  a fejlődés lehetősége. Ha ez a lépés elmarad, akkor csak rutint lehet szerezni abban, amire igazából már képesek vagyunk. Onnan tudod, hogy kiléptél a komfortzónádból, hogy elkezded kétségbe vonni, hogy képes vagy-e arra, amit tervezel. Ahol van egy kis félelem, izgalom, kétség, de csak annyi, hogy még ne tántorítson el teljesen attól, hogy elindulj. Amikor az érzéseid még küzdenek ellene, de ésszel már tudod, hogy így vagy úgy, de rendben leszel valószínű.

+1 bonuszban: ki kell dobni a TV-t az ablakon…thank me later!

Mi a legfontosabb tanulság, amit utazásaid során tanultál magadról vagy az életről?

Erre nem lenne elég 50 oldal sem 🙂 Nekem ezek a túrák nem csak az elvonulásról, a hétköznapokból való kiszakadásról szólnak. Nem csak arról, hogy itt nem kell sem férjnek, sem apának, sem főnöknek, sem gyereknek lennem egy időre. Ha sikerül tényleg elutazni – nem csak fizikai értelemben – lecsatlakozni a hálózatról, akkor érzem azt, hogy én ki is vagyok valójában. Itt vegytisztán azt kapod magadból, aki valóban vagy. Nem azt, akinek látnak, vagy látni akarnak a hétköznapokban, és sokszor nem is azt, akinek Te gondolod saját magad. Sok ember azért spammeli szét az agyát TV-vel, rádióval, bármivel a nap 24 órájában, mert ha akár 1 órát is eltöltene csendben, nyugalomban, valóban MAGÁVAL, az nagyon félelmetes lenne. Elkezdené megismerni önmagát és felismerni azt, hogy különbség van aközött akinek gondolja vagy mutatja önmagát és aki Ő valójában. A társadalmi megfelelési sémáink alatt pedig ott rejtőzik rengeteg érdekes és értékes dolog, erőforrás ami csak felfedezésre vár.

Egy ilyen solo túra abban is segít, hogy megértsük, általában nincs olyan, hogy veszítünk. Vagy nyerünk, vagy tanulunk. Minden okkal történik és sokszor csak utólag derül ki az értelme, hogy mit tanultunk, vagy tanulhattunk volna belőle. Mivel egy kalandtúrán rengeteg váratlan helyzettel kell megküzdeni nap mint nap, nehezen tudok elképzelni annál hatékonyabb és intenzívebb módot arra, hogy fejlődjünk az önismeretünkben és az önértékelésünben, mint amikor szándékosan olyan kihívások elé állítod magad, amikről nem tudhatod biztosan, hogy meg tudod-e oldani, és amikben csak magadra számíthatsz. Ha ezt képesek vagyunk tudatosan megtenni, akkor bátrabban megyünk neki olyan helyzeteknek is, amikre nem látszik azonnal a megoldás, de már tudjuk, hogy van annyi belső erőforrásunk, hogy valószínűleg meg tudunk küzdeni azzal, ami előttünk áll.

Már számtalanszor kiderült, hogy egy éppen nem jól kinéző szituáció is mindíg megoldódik valahogy, és idővel remek kis hero-storyvá szelidül, amiket aztán minden találkozó alkalmával újra és újra elmesélhetünk a tábortűz mellett amikor beindul a sztori-licit. 😂

Általában véve tartom fontosnak az utazást, igazából mindegy mivel, de mindenképpen nyitottan, kíváncsian és minél távolabb az ipari turizmustól. Rengeteget adhat az embernek! Minél több, minél többféle és lehetőleg minél különbözőbb helyekre. Amíg az ember csak idehaza túrázik, azt gondolja, hogy akár a környező országok, az ott élő emberek, az életmódjuk, a szokásaik nagyon mások, hiszen az már “külföld”. Ők “mások”.

De ha egyszer már bejártad Európát, és elindulsz más irányba, akkor ahogy egyre távolabb mész, és ahogy szélesedik a látóköröd, úgy fogod egyre kisebbnek érzékelni ezt a különbséget, itt a saját házunk táján. Ha jártál mondjuk Kongóban, Guatemalában, Indonéziában, Mongóliában, Iránban, Ománban, akkor hamar rájössz, hogy valójában szinte nincs különbség hazánk és az európai bezzegországok között. Amíg viszont nincs meg ez a tapasztalatod, addig marad a károgás, hogy itt-vagy-ott mennyivel jobban élnek ezért, vagy azért. Ami persze lehet igaz, – főleg ha folyamatosan csőlátással bámuljuk ezt az egy dolgot -, de ha van több tapasztalatunk, akkor erre is lehet más szemszögből nézni, aminek pozitív hozadékai lehetnek akár erre a konkrét dologra nézve is.

Milyen terveid és álmok vannak a jövőre nézve kilátásban?

Mindenképp szeretnék egy Dél-Amerikát, Közel-Keletet és egy valódi afrikai utat is (a szaharától délre) a nem nagyon távoli jövőben. Pakisztán és Kína is egyre jobban vonz mint lehetőség. Azt mindenképpen beterveztem, hogy minden kontinensen szeretnék kalandozni legalább egyszer még mielőtt a testem és/vagy a lelkem azt nem mondja, hogy “jó’vammosmá’eléglesz”. 🙂